¡La alegría antigua, repentina,
esa tímida y hermosa anarquía!
El paisaje abierto, suave y confuso
con azoteas barridas por el viento,
y el mar en una piedra sobre el techo,
donde brilla, intenso, el crepúsculo.
Indescriptiblemente bueno es lo que es.
Ver el sol desde cada techo.
Un gran desorden se extiende
sobre las casas y los parapetos.
En la perrera vacía del fin del mundo,
es la Edad de Oro, el repetido verano.
Y la misma alegría palpitante.
¡Latidos, latidos calientes en la nada!
Me alejo de ti, mi corazón te rechaza;
el necio se aprieta y aprieta contra sí mismo.
¿Estamos hechos del fulgor de este mar?
Aunque los cierre, mis ojos arden como fraguas:
lo que brillaba afuera, brilla dentro.
¡Realmente, realmente brilla!
El mundo brilla en todo,
con alegría innominada.
Como un lugar perdido, tan cegador,
tan dulce. Todo es real.
János Pilinszky (Budapest, 1921-1981), Litera, 23 de septiembre de 2013
Foto: Magyar Kurír
Aranykori töredék
Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.
Az össze-vissza zűrzavar kitárul,
a házakon s a házak tűzfalán,
a világvégi üres kutyaólban
aranykori és ugyanaz a nyár!
És ugyanaz a lüktető öröm;
dobog, dobog a forró semmiben,
ellök magától, eltaszít szivem
és esztelen szorít, szorít magához!
Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesűl,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden.
Versión de P. Kovács
Otra Iglesia Es Imposible - Modern Poetry in Translation - Poetry Foundation - Alchetron - Idiomas Olvidados - Letras Libres
Foto: Magyar Kurír
Aranykori töredék
Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.
Az össze-vissza zűrzavar kitárul,
a házakon s a házak tűzfalán,
a világvégi üres kutyaólban
aranykori és ugyanaz a nyár!
És ugyanaz a lüktető öröm;
dobog, dobog a forró semmiben,
ellök magától, eltaszít szivem
és esztelen szorít, szorít magához!
Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesűl,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden.
Epifanía !!!!!!!
ResponderBorrar